Mostanában gyakran belebotlok abba a gondolatba/tanácsba, hogy “ne foglalkozz azzal, mások mit gondolnak rólad, nem a te dolgod!”, meg, hogy “ne azt ne nézd, más mit ért el, nem tudhatod, honnan indult!”.

Mennyire igaz! De mégis, hogy csináljam? Nem úgy tanulhatunk, ha körülnézünk, mások hogy csinálták? Hogyan értek el sikereket, hogy találtak párra, hol találták meg azt a cuki cipőt, amit elképzeltem magamnak,stb…

Most nem arról beszélek, amikor valaki semmit nem tesz a sikere érdekében, csupán a többieket nézi, és irigykedik, és hülye kifogásokat gyárt- persze, úgy könnyű, hogy kint élt évekig, még jó, hogy perfekt angolból; vagy persze úgy könnyű, hogy van két bátyja, még jó, hogy bepasizott,satöbbi, satöbbi. Valamennyien ismerünk ilyen embereket. Én arról beszélek, amikor te mindent megteszel, mégis elkerül az elismerés.

Például, amikor évekig ápolsz egy üzleti kapcsolatot, majd, amikor a partnercéget felvásárolják, akkor a zárótárgyalásra nem hívnak be a főnökeid. Miért? Magyarázat nincs. Persze, jólesik, hogy a külföldi partnered megkéri a főnökeidet, ugyan hívják már ide azt, akivel éveken keresztül tárgyaltam, leveleztem, hadd köszönjem meg neki az együttműködést. Legalább ennyi elégtételt kaptam.

Ilyenkor újra megerősítést nyerek, hogy a munkámat jól végeztem. De ami a saját márka építésemet illeti, bazi nagy EGYES!

Körülettem azt látom, hogy aki ugyanannyi, vagy talán még több energiát öl saját maga fényezésére, sokkal több elismerést kap, mint az aki, aki a munkájára figyel. Miért? Nem az a cél, hogy hasznos munkát végezzünk? Azt jutalmazzák, aki  jól tud jövőképet vetíteni?

Több, mint tíz éve dolgozom ennél a cégnél, és nem mindig volt ez a gyakorlat. Én is sima ügyintézőből váltam az évek során középvezetővé. Nem kellett ezért senkinek nyalnom, nem voltam senkinek a csókosa, egyszerűen csak végeztem a munkámat.

 

Mi változott? Gyakran elgondolkodom ezen, és persze keresek másik állást. Jobb napjaimon azt gondolom, két oka van a kudarcérzésemnek. Az egyik, hogy én nem változtam, a másik, hogy eközben a vezetőség viszont igen. A cégvezető lassan teljesen átalakítja a szervezeti kultúránkat. Persze, régen is volt, hogy egyesek az igazgatóhoz rohantak minden csipp-csupp dologgal, eldicsekedtek nevetséges probléma megoldásaikkal- de ezeket az igazgatónk többnyire képes volt a helyén kezelni.

A mostani vezetőnk azonban más. Egyrészt, alig van a cégnél. Állandóan úton van, ügyfeleket látogat. Másrészt, nem szeret szemtől-szembe véleményt  nyilvánítani. És sajnos, nem értékeli a munkatársait. Vagy csak bizonyos embereket. A többségre azt mondja, ha nem tetszik, menjen! Öt perc alatt találok a helyére másik tíz jelentkezőt.

Ez a szemlélet hatja át a gondolkodását. Persze, ezt nem azoknak mondja, akikről ezt gondolja. Nem, ezt a vezetői értekezleten mondja, ha valaki szót emel a kisemberek érdekében.

 

Nem szeretek pesszimista lenni, alapvetően bízom a jövőmben, szeretek élni.

De néha olyan szívesen belerúgnék!