Hétvégén volt az érettségi találkozóm. Idáig csak a 10 évesre mentem el, így érthető módon nagyon kíváncsi voltam, milyenek a többiek. Sokan voltunk az osztályban, 39 fő és most 29-en jöttek el. Nagyon érdekes volt látni az ismert arcokat, mennyit változtak. Jelentem: majdnem mindenkit megismertem! A lányok többsége jól tartja magát, a fiúk már nem annyira:) kopaszodnak, őszülnek, pocakosodnak- és rettentő sokat beszélnek! Esküszöm, többet beszéltek, mint a csajok! És hogy el vannak telve magukkal!

Meglepődtem, mennyire örültek nekem- na, ne értsetek félre, nem én voltam az osztály páriája,sőt! de mégiscsak elvesztettem velük a kapcsolatot, amit sértésként is felfoghattak volna.

A többségnek van munkája, családja, némelyeknek még hobbija is! Örülök, hogy elmentem.

Valami azonban elkezdett forrni bennem. Ma hajnalban, amikor felkeltem pisilni, próbáltam visszaaludni, de nem tudtam. Folyton beugrott egy arc, vagy egy mondat, és kezdett körvonalazódni, mi is az én bajom. Nem vagyok a helyemen. Se a munkában, se a magánéletben. Pedig rendelkezem mindkettővel. Mégis hiányérzetem van. És félelem is, hogy már késő. Akinek nincs munkája, azt mesélte,  hogy bármennyire is jó eséllyel indult egy-egy pályázaton, végül mégse őt választották. Pont abban a korban vagyunk, amikor sima beosztottnak túlképzettek vagyunk, viszont vezetőnek nem kellünk, mert nők vagyunk. Sarkosan látom? Meg lehet. Olvastam egy cikket az üvegplafon szindrómáról. A szerző azt írta, hogy maguk a nők építik ezt a plafont. Mert nem kérnek fizetésemelést (tényleg), nem harcolják ki az elismerést, azt hiszik elég jól dolgozni, és a munkaadó majd értékeli azt (nem ez a normális?), summa summárum, nem férfiként viselkedünk.

Ami abszolút pozitívum volt, hogy a volt osztálytársnőim nem omlottak össze, hanem azt mondták, elkezdtek egy tanfolyamot, hátha egy másik területen még érhetnek el sikereket. A fiúk mit csináltak? Felhívták a barátaikat, és azok szereztek nekik állást.

Amúgy is kiderült, hogy a fiúk érettségi óta is rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot, részt vettek egymás életében. Ezt már a kedvesemnél is megfigyeltem, ő is tartja a kapcsolatot a barátaival, mindig kerítenek időt arra, hogy felhívják egymást, vagy találkozzanak.

 

Én annak idején úgy gondoltam, ha fenntartom a kapcsolatot a volt osztálytársaimmal, akkor nem fogok tudni új kapcsolatokat teremteni. Nagyot tévedtem! Vajon van még esély újra felvenni a fonalat?