Pocsék hétvégém volt. Öregnek, és magányosnak éreztem magam, ez csak vasárnap délután enyhült, amikor babanézőbe mentünk az egyik barátunkhoz. Most kivételesen magam ajánlkoztam, hogy tartom a babát, és nem “dobtam” el azonnal, amikor sírni kezdett. Általában nem vagyok nagy baba ajnározó, a kiskutyákat hamarabb megsimogatom, mint a gyerekeket.

Most azonban élveztem a pici testet, és kevésbé zavart a sírása, mint általában.

Ami miatt azonban kiborultam, az a pasim. Nem élünk együtt, ami miatt már jó ideje morgok, kicsi eredménnyel. Általában a hétvégéket töltjük együtt, hét közben -ha nincs meccs- egy napot. Most azonban gyakorlatilag szombat délutántól voltunk csak együtt, és annak is nagy részét átaludta, mert pénteken elment kártyázni, meg iszogatni kollégákkal, és későn került ágyba.

Vasárnap délelőtt hazament tőlem, és délután találkoztunk, hogy együtt menjünk a babanéző party-ra. És onnan is elkésett! Valószínűleg megint belemerült a hülye játékába, és késve indult el. Negyedórát vártam rá az utcán. Ha én kések néha, félórán keresztül hallgathatom, hogy mennyit kellett várnia, miért nem bírtam időben odaérni, stb

Megjegyzem, ritkán kések, és ő azt is ideszámítja, amikor nem szól, hogy megérkezett, csak útközben felhív, hogy most van a Lehel-térnél, mindjárt ott lesz. Ilyenkor szoktam percekig ácsorogni a járdán.

Most, hogy ő késett, bocsánatot kért, majd rögtön azzal folytatta, hogy bezzeg én mennyit szoktam késni. Szerintem ez bunkóság. Egyrészt, nem szoktam gyakran késni, másrészt nem negyedórát.

Na, mindegy  ez már csak hab volt a tortán erre a hétvégére. Olyan dühös voltam rá, hogy rá se bírtam nézni. Az esti jóéjszakát puszi is elmaradt, és még mindig nem tettem túl magam a dolgon.

Gondolom, túl reagálom a dolgot, és ez így is lesz, amíg ki nem derül, mi lesz a májusi lombik eredménye.