Ma reggel megjött a menstruációm. Idáig reménykedtem, hogy mégis sikerült, de mára meghalt ez a remény.

Néha rám tör a sírhatnék, máskor azt mondom magamnak, hogy majd legközelebb sikerül, ez nem a vég, hanem az újabb próbálkozás kezdete.

Nagyon labilis vagyok, néha magamat is alig tudom elviselni. Még múlt héten, amikor azt hittük, hogy sikerülni fog, szóba került, hogy mi lesz, ha mégsem. Mondtam a páromnak, hogy még egy próbát vállalok, az legkorábban három hónap múlva lehet. Ez azt is jelenti, hogy nyáron nem kell orvoshoz rohangálnom, élvezhetem az életet, és felkészülhetek az újabb próbatételre. Úgy gondolom, hogy rendszeresen fogok jógázni- az beállítja a hormonjaimat-, de egyébként nem foglalkozom magammal annyit.

Rohadtul dühös vagyok, és szomorú. Nem értem, miért ilyen nehéz ez az egész, amikor sok nő olyan könnyedén esik teherbe, hogy észre se veszi. Nem is értékelik, nem is örülnek neki, ráadásul ott vannak azok, akik sose figyeltek az egészségükre, el vannak hízva, vagy valamilyen betegségük van, amire rá szokták fogni az orvosok, hogy bizony ez meddőséget okozhat- aztán mégis szülnek!

Nem vagyok irigy általában, de most az újabb kudarc kihozta belőlem a rosszabbik énemet.

Utálom magam.